M. C. Once

A 3. rész... bocsi, hogy nem a kiírt időpontban tettem ki.

Molli és a kozmetikus

Eddig számoltuk, de már ezt is feladtuk, hogy hányan szólítanak meg az utcán. Kipper elűzése óta semmi sem változott, kivéve, hogy óvatosabbak vagyunk, mikor egyesek meg akarnak hívni minket, vagy furcsán viselkednek. Mi Louise-zal nem, de Mary még mindig rendszeresen jár az utcán és kevés az az alkalom, amikor nem szólítják meg. Ezen kívül egy új barátra tettünk szert, Dorina személyében. Egyik reggel, Mary jött velem szembe:

- Jó reggelt Molli! – kurjantott, miközben beugrott a kerítésen – képzeld, épp Dorina háza előtt jöttem és leálltam vele beszélgetni, amikor egy mondattól tágra nyílt a szemem:

- Mindig magányos és keveset van velünk. Szó szerint ezt mondta! – mesélt a macska.

Rögtön tudtam, hogy ez mit jelent. Dorina csatlakozni akar a csapathoz, hogy híres négyes legyünk. Ezt Louise is rögtön leszűrte.

- Szerintem adhatnánk neki egy esélyt… végül is Dorina elég megbízható barátunk – mondta egyik nap Louise.

Nem mertem mondani, de három napja folyamatosan ezen törtem a fejem, amióta Mary ezt mesélte, de úgy látszik Louise is. Ennek őszintén megörültem.

- Igazad van. De kell egy próba, olyasmi, mint a drogdíler volt, vagy a pókos gyilkos. Ha segíti a csapatot, bevesszük – határozta el Mary.

- Menjünk el hozzá! Jobb, ha mindhárman ott leszünk, mikor megmondjuk – ajánlottam.

Délután indultunk el. Dorina épp a kapunál állt és a napon süttette magát. Ahogy minket meglátott, felugrott:

- Sziasztok! Gyertek be, pont vacsorázni készültem – invitált minket.

- Gyorsak leszünk. Mondanunk kell valamit – tartózkodtam, bár magam sem tudtam miért, lehet, hogy csak udvariasságból.

- Azért annyira csak nem siettek, hogy ne ugorjatok be egy kicsit – mosolygott Dorina.

- Rendben – mondta Mary.

Beléptek és hátramentek az udvarba.

- Csak azért jöttünk – fogott bele Louise – hogy megkérdezzük, szeretnél-e csatlakozni, kis csapatunkhoz, hogy „híres négyes” legyünk.

Látszott, hogy Dorina régóta erre a kérdésre várt, de nem vágta rá rögtön:

- Nem is tudom… nagy felelősség, de annyira jó barátaim vagytok, hogy lehet róla szó.

- Igen ez valóban felelősség, főleg akkor, hogyha baj van, mert mindent ott kell hagynod és azonnal jönnöd kell – világosította fel Mary.

- Csatlakozok hozzátok! Nem érdekel, hogy felelősség – kiáltott Dorina.

- Arra gondoltunk, hogy megvárjuk a következő vészhelyzetet, és ha segíted a csapatunkat, akkor leszel hivatalosan is tag – mondtam neki.

- Vállalom, rendben!

Mikor hazafelé tartottunk, megbeszéltük a dolgokat. Mind a hárman meg voltunk elégedve a döntésünkkel, senki nem mondta, hogy ezt nem így kellett volna. Este, szokásom szerint, még sokáig gondolkodtam:

- Egy új csapattag… ennek nagyon örülök.

Szerettem Dorinát, de úgy konkrétan nem tudtam megmondani, hogy miért. Kedves volt, életre való és tele energiával. Olyan, mint Kira.

Másnap reggel látogatónk érkezett. Még egész korán volt, ha a szemem kinyitottam, szúrt az álmosságtól, de így is szemügyre vettem az alakot. Egy kicsi nő volt, akihez a gazdáim úgy futottak ki, mintha a fel akarná gyújtani a házat. Beszéltek vele pár szót, aztán kinyitották a kaput. Erre – mert a társalgás alatt majdnem elaludtam – már tényleg felkaptam a fejem és feleszméltem. A nő bejött és elkezdett simogatni, de nem úgy, mint a gazdám, hanem ő a bundámat kémlelte. A beszélgetésükből csak egy furcsa szó ütötte meg a fülemet: kozmikus. Fogalmam nem volt, mi ez a szó és elég furcsán, sőt viccesen hangzott. Délfelé jött Mary, akinek rögtön elmondtam a furcsa szót.

- Nem tudom Molli… a helyedben vigyáznék – tanácsolta.

Louise sem tudott semmit hozzáfűzni a dologhoz. Amikor Dorinát kérdeztem, ő ezt mondta:

- Hozzám egyszer jött egy nő, aki alacsony és vékony volt, pont mint amit te meséltél. Olló volt a kezében és nekiesett a bundámnak.

Nagyon megijedtem. Lehet, hogy ez ugyanaz a nő és az én bundámnak is nekiesik? Elgondolni is rossz. Június közepe volt és egyre melegebb. Már most nagyon szenvedek a hőségtől és egyre nagyobb lesz a forróság.  A dolog ezzel is kapcsolatban lehet, de mire gondolataimba merültem volna, Dorina megszólalt:

- Ismerek egy uszkárt. A hátsó szomszédomban lakik, de nagyon nem bírom. Nagyképű és mindig dicsekedik, hogy ahhoz a kozmi-nemtomhova jár. Egyébként úgy néz ki, mint egy vaníliafagyi.

- Ez az! Meg kell kérdeznünk – ennek megörültem.

- Jól van, szólok neki…

Dorina hátrament, mi meg követtük:

- Lady! Gyere egy kicsit… - kiabált.

Ekkor megjelent egy fehér kutya, akinek a négy lába végén, a fején és a farka hegyén egy gömb volt formázva szőrből. Azt hittem, ott kapok röhögő görcsöt mikor megláttam. Amikor végre sikerült elfojtanom, így szóltam:

- Te tudod mi az a kozmikus?

- Hah… micsoda falusiak! Mielőtt ideköltöztem, nem gondoltam, hogy itt ennyi kukoricán nevelkedett él. Egyébként az kozmetikus, csak felvilágosítanálak. – közölte utálatosan.

- És az mit csinál? – kérdeztem, de legszívesebben otthagytam volna.

- Széppé tesz. Úgy látom rátok is férne egy ilyen. Jön egy ollóval… - de tovább már nem volt kinek mondani, mert azonnal elfutottunk.

- Szóval nekem is az olló lesz a végzetem! Nem lehet… - nagyon el voltam keseredve, de meg is voltam hatódva, hogy ennyi barátom segít.

- Na, Dorina, itt az idő, hogy bizonyíts – mondta Mary.

- Igen, ez megfelelő alkalom.

Én nem tudtam szólni. Csendesen baktattam a többiek mellett, lehajtott fejjel. Itt a végzetem, én nem így képzeltem el a halált. Éjjel semmit nem aludtam és másnap reggel újra itt volt: kistermetű nőalak állt a kapu előtt és engem kémlelt. A gazdám már futott is.

- Rendben Kathy, akkor egy vágást kérnénk a fülénél, meg a lábánál – hallottam a gazdám hangját.

- Holnap ilyenkor – mondta a nő.

- Akkor igaz! A fülem és a lábam már nem sokáig lesz rajtam – gondoltam magamban.

El kell bújnom, messzire el kell menekülnöm. De ekkor egy gondolat villant a fejembe: Miért tenne ilyet velem a gazdám? Ha minden igaz, a gazdám szeret és ezt két év alatt eléggé ki tudtam tapasztalni. De lehet, hogy mégsem? Elkiáltottam magam:

- Louise, Mary, Dorina!

Többet nem tudtam kinyögni, leborultam a földre és zokogni kezdtem. Mikor barátaim odaértek, fél óra volt, mire el tudtam mesélni, hogy mi bajom van. Szörnyülködve hallgatták.

- Igazad van Molli. A menekülés az egyetlen megoldás. Ha holnap reggel jön, azonnal el kell indulnunk, hogy messzebbre juthassunk – jelentette ki Louise.

Bármennyire is magam alatt voltam, bandukolni kellett. De ekkor Dorinának eszébe jutott valami:

- Nem kell messzire mennünk. Ha nálam bújtatlak el Molli, ott biztos nem keresnek a gazdáid. Szerintem csak az utcát fogják járni, ráadásul van egy jó búvóhely, ahol aludhattok is mind a hárman úgy, hogy a gazdám sem fog észrevenni.

- Az jó lesz Dorina – dicsérte Mary.

Dorina hátravezette a kertjébe a csapatot, ahol egy rossz tyúkól állt.

- Várjatok itt. Mindjárt megcsinálom nektek a helyet.

Pár perc múlva kijött és beinvitált minket. A tyúkól pont akkora volt, hogy hárman bőven elfértünk benne, de még Dorina is aludhatott volna ott. Mind a hármunknak pokróc volt leterítve és egy-egy tál víz mellettük. Teljesen elámultam és végre biztonságban éreztem magam. Pont ebben a házban, pont ebben a tyúkólban csak nem fognak keresni, de egy kicsit még mindig úgy éreztem magam, mint egy körözött bűnöző.

- Jobb, ha Mary és Louise is itt marad veled, de nekem a helyemen kell aludnom, nehogy a gazdám gyanút fogjon – mondta nekem.

- Köszönöm Dorina – hálálkodtam.

Dorina még kutyatápot is szerzett nekünk, az egész zsákot elcsente és behúzta a tyúkólba. Nem nagyon volt étvágyam, de nem akartam megsérteni Dorinát, ezért ettem egy keveset. Álmosság jött rám és ezt Dorina is észrevette:

- Aludjatok, mert holnap nehéz napunk lesz. Azt a gázpalackot ott kint, rátolom az ajtóra, hogy véletlenül se fogjanak gyanút – majd kiment.

Engem, de a többieket sem kellett altatni. Mind nagyon elfáradtunk. Álmomban, a kicsi nő jött felém egy véres ollóval. Hatalmasat ordítottam és felugrottam a pokrócról. Szerencsére elég hátul voltunk, hogy ne hallja meg Dorina gazdája, de Louise és Mary felriadt.

- Nyugi, csak álmodtál – motyogta Louise a sötétben.

Az eső kopogott a tyúkól cserepein, ami megnyugtatott engem, jól esett ez a monoton zaj. Csendes zápor volt, semmi szél és mennydörgés nem hallatszott, nemsokára visszaaludtam. Mikor felébredtem, Louise és Mary már suttogva beszélgettek, reggel volt és mosolyogva köszöntöttek:

- Molli! Jó reggelt, már biztos keresnek téged. Itt sosem találnak meg, abban biztos lehetsz – nyugtatta Mary.

- Dorina azt mondta, ha a gazdája elmegy otthonról, bejön hozzánk – de ahogy ezt Louise kimondta, kintről zaj hallatszott. Dorina tolta el a gázpalackot, majd bejött:

- Jó reggelt mindenkinek! Most voltam elöl és kinéztem a kapun, mikor a gazdám elment. Molli, a gazdáid az utcán járkálnak.

Erre, mintha gyomorszájon vágtak volna, leültem.

- Ne félj, házakhoz nem mennek be – nyugtatott Mary.

A következő órák feszült várakozásban teltek, alig-alig beszéltünk két-három szót. Fél óránként valaki kiment és megnézte, hogy az utcán vannak-e a gazdáim. Eddig mindig igen volt a válasz, de egyik alkalommal, mikor Louise volt elöl, azt mondta:

- Nem látom őket, biztos feladták.

- Azért nem árt, ha Molli ma estére is itt marad – aggódott Dorina.

Végre este lett és álmatlanul aludtam át az éjszakát. Másnap reggel, otthon ébredtem, a szeretett lépcsőmön, amin aludni szoktam. Ahogy körbenéztem, a gazdáimat láttam és a kicsi nőt. Körülöttem mindenhol szőr volt, ami tőlem származott és a lábamról nem lógott csimbókokban a szőr, hanem szépen leomlott mindenhonnan. A fülem mögötti csomó, ami már nagyon viszketett, eltűnt. Felkeltem és futottam egy kört, a szél könnyen átsüvített a bundámon, a megszabadult alsó szőrrétegtől. Nagyon jól éreztem magamat és tudtam, hogy ezt az a kísérteties vékony nő csinálta, mikor aludtam. Mikor a nő elment és a gazdáim bementek, megjelentek a barátaim.

- Hát Molli, ezt rendesen félreértetted – nevetett Louise.

- Mi történt? Hogy kerültem ide? – kérdeztem meglepetten.

- Az volt, hogy a gazdáid minden házhoz becsöngettek és így találtak meg – mesélt Mary.

- Igen, de mégis jó kaland volt – ismerte el Dorina.

- Még így is, hogy félreértés volt és hogy nem volt igazi kaland, mindenkinek mindent köszönök és kijelenthetem, hogy híres négyes lettünk – mondtam ünnepélyesen.

Remélem tetszett :) ♥

A következő rész! Köszi azoknak, akik eddig látogattak, csak lécci komizzatok, vagy írjatok: ge981009@freemail.hu

Remélem tetszeni fog! :)

2. Molli és a pókos gyilkos

Én vagyok az, Molli akit azóta csak a „híres hármas” egyikeként ismernek. Louise-zal és Mary-vel elválaszthatatlanok vagyunk, de Kira halálát még egy hónap elteltével sem tudtam rendesen feldolgozni. E hónap alatt semmi különös nem történt: Mary átjön egy nap többször is, Louise pedig talált egy olyan helyet a kerítésen ahol át tud bújni és el tud jönni hozzám, az unalmas napjaimnak tehát, végérvényesen vége van.

      Egyik nap, amikor pont elszunyókáltam, Mary futott a házam kerítése felé.

- Molli, képzeld: épp feléd igyekeztem, amikor, az egyik fekete-fehér kutya azt mondta, hogy mivel hősök lettünk, meghívja a híres hármast a házába holnap, ebédelni.

- Ez nagyon jó, de én nem bízok csak úgy egy ismeretlen kutyában… - kételkedtem.

- Szerintem kérdezzük meg Louise-t a dologról.

- Rendben van, este kéne beszélni vele.

Mikor hazajöttek a gazdáim, kivittek a mezőre, rögtön szaladtam Louise-hoz és mindent elmondtam neki.

- Hmm…- tűnődött – egy próbát megér.

- Igazad van, akkor holnap. Szia Louise!

Ahogy visszafelé igyekeztem, Kiráék háza felé pillantottam, de egy nagy sóhaj kíséretében el is fordítottam a fejem.

Másnap korán keltem, mert már nagyon vártam az ebédet. Mary és Louise már 11-kor ott voltak, és rájöttünk, hogy ha Mary ráugrik a kilincsre, kinyílik a kapu és ki tudok menni. Elindultunk a ház felé, de pár lépés után, hatalmas hangzavar lett az utcában.

- Ezek hárman…

- Tudjátok, akik megölték…

- A híres hármas…

Ilyen szófoszlányokat hallottunk az utca kutyái közt. Amikor egy zöld kapuhoz értünk, Mary megszólalt:

- Innen szólt az a kutya.

Furcsának találtam, hogy ezen a környéken elhalkultak a szófoszlányok, ennek a háznak a közelében egy kutya se lakott. De nem kellett sokat kint időznünk: lassan és méltóságteljesen egy rövidszőrű, nagytestű fekete-fehér kutya közeledett felénk, aki nem tűnt valami jó fejnek.

- Hát ti lennétek azok… a híres hármas. Tessék, csak tessék… - majd mancsával könnyedén kinyitotta a kaput.

- Ööö… - próbálkozott Louise – nagyon örülünk, hogy…- de a kutya beléfojtotta a szót, furcsa dörmögésével.

- Ők azok, nem hiszem el… most kell cselekedni.

- Megkérdezhetném, hogy mit? – érdeklődött Mary.

Látszott, hogy a kutya szája széle megrándul és kivicsorítja Mary felé hegyes fogait. Abban biztos voltam, hogy vagy nem százas az eb, vagy készül valamire, de eközben már odaértünk a ház ajtajához, amit ugyanúgy nyitott ki a kutya, mint a kaput. Most már nekem is kérdeznem kellett valamit:

- Megkérdezhetném, hogy, hogy hívnak?

- Kipper. – mondta alig hallhatóan.

A házban az asztal négy személyre, meg volt terítve. Amikor elkezdtünk enni, Kipper furcsán mocorgott a széken. Legalább öt perc egy mukk nélkül telt el, amikor Mary felugrott.

-     Futás! Ez eláraszt minket… – majd lezuhant a székre. Nemsokára rájöttünk, hogy mi történt: tenyérnyi pókok százai másztak felénk az asztal alatt. Louise odaugrott Mary-hez és felemelte a szájával. Kifutottunk az udvarra, amerre bejöttünk és elbújtunk egy tuja mögé. Nem sokkal utánunk jöttek a pókok százával és a jó szaglásuknak köszönhetően rögtön a tuja felé vették az irányt. A kilátástalan helyzet ellenére támadt egy ötletem:

Nekifutottunk a kapunak, de Louise nem ugrott elég nagyot, és mivel tüskés volt a teteje, megvágta a hasát, Louise ejtette a szájából Mary-t, de én pont el tudtam kapni a macskát. Louise lerogyott a földre és elkezdett folyni a vér a hasából. Megláttam a szembe háznál egy pulit, akit látásból ismerek: Dorina az.

- Hé, én tudok segíteni! – kiabálta.

- Azt megköszönnénk! – válaszoltam vissza.

Nemsokára már Dorina házában voltunk, Louise kezdett jobban lenni, miután bekötöztük és már képes volt megállapítani, hogy Mary-t a pókok mérgezték meg.

- Nem súlyos… holnapra jobban lesz. – mondta.

Hazamentünk, de Mary nálam aludt. Egész éjjel nála virrasztottam és hajnal 3 felé mocorogni kezdett:

- Mi történt…?

Mindent elmondtam neki, hogy hogy szabadultunk ki és hogy Dorinától kaptunk segítséget.

Másnap megbeszéltük, hogy visszamegyünk Kipperhez, amikor az úton Dorina megszólított minket:

- Gyertek be, fontos információim vannak!

Ahogy beléptünk a puli házába, az rögtön bezárta mögöttünk az ajtót.

- Kippert a pókos gyilkosként is szokták emlegetni. A gazdái tarantulákat tenyésztenek, a kutya pedig a pókokat simán ráuszítja arra, aki nem szimpi neki, és aki az útjában áll. Úgy látom ti is olyanok vagytok.

- Van a tarantuláknak gyengepontja? – kérdeztem.

- Nem igazán értek hozzá, de a rovarirtót tudom ajánlani…

Nem tudtuk mit tegyünk, a rovarirtó egyáltalán nem volt jó megoldás. Pár nap alatt sok hírt kaptunk, hogy nekünk kellene segíteni azokon, akik a kutyaházukban tarantulát találtak. Végül az egyik közös megbeszélés eredményeként kitaláltunk valamit: meg fogjuk mérgezni a pókokat.

- De akkor az összeset el kell pusztítanunk maradéktalanul. – gondolkozott Louise.

- Az viszont nem lesz egyszerű, mert több száz is lehet. Párat máshogy kell majd elintézni…

Összegyűjtöttünk annyi patkánymérget, amennyit csak találtunk a házunkban és elindultunk a megbeszélt terv alapján. Dorina elmondta, hogy este ötkor van etetés a pókoknak, szokta hallani és látni az udvarban. Ötre tehát odamentünk és – Mary kivételével, aki bebújt – átugrottunk a kapun, most már nem volt olyan nehéz, mivel gyakoroltuk a magasugrást. Bent, miután elbújtunk, meg is láttuk, amint Kipper jön kifelé egy hatalmas zacskóval, tele szarvasbogárral, léggyel és még kitudja mivel, majd ledobja a földre és ugat kettőt. Erre a milliónyi pók odatódult és szétszedték a zacskót, amiből kiömlött a sok bogár és azok elkezdték marcangolni. Pár másodperc múlva az összesből ki lett szívva a nedv és el lett dobva, erre Kipper újabb zacskóval tért vissza.

- Most! –súgtam a többiek fülébe.

Kidobtunk egy patkánymérges dobozt elterelésből és működött is a csel, mert az összes pók, kivétel nélkül odasereglett, mi pedig elosontunk a bogarakhoz és rászórtuk a mérget. De még el sem tudtunk szaladni, a tarantulák rájöttek a cselecskére és ránk támadtak. Futni kezdtünk, majd átugrottunk a kerítésen, ahova már nem tudtak követni minket. Nem tudtuk pontosan, hogy megették-e a pókok a mérget, vagy nem, csak másnap hallottuk a hírt, hogy a Kipperék pókjai mind megdöglöttek. Az utcából, Dorinán kívül nem tudta, hogy mi történt a tarantulákkal, és ennek örültem is, mert nem mindig szeretem a „hírességet”, hogy egy lépést sem tudok tenni anélkül, hogy meg ne szólítsanak.

Egy nap, Dorina meglepő hírt közölt:

-  Kipperék, szedték a sátorfájukat és elmentek. Hogy hova, azt nem tudom…

De még nem végeztünk el minden tennivalót, ezért a napokat tervek szövögetésével töltöttük, és szépen alakult is a dolog. Mikor minden készen állt, összeszedtük a szükséges kelléket és elindultunk pont délben, méghozzá nem véletlenül. Az egyetlen dolog, amit magunkkal vittünk, egy nagyító volt, amit Mary vett kölcsön az egyik ház teraszáról. Mikor odaértünk Kipperék kapujához, a szokásos módon, ahogy már megszoktuk beugrottunk és a nagyítót, a ház fa lábazatához támasztottuk, és ahogy terveztük, az erős déli nap sugarai összpontosulva egy kicsi pontba, a lábazatot vették célba. Ezzel a küldetésünknek vége volt. A kapun kiugorva örömmel szagoltunk a levegőbe, és hátra sem kellett nézni, mert már tudtuk, hogy meggyulladt a fa.

Másnapra a ház porig égett, Dorina áthívott minket reggelire aznap, és elmondtuk neki, hogy mire volt jó ez az egész gyújtogatósdi:

- Végiggondoltuk a dolgot: Kipperék valószínűleg a pókok miatt mentek el. Talán azért, hogy újakat vegyenek és miután ez megtörtént, visszakívánkoznak jönni. Ezt akartuk megakadályozni.

Estére elterjedt ez a hír is az utcában és az egyik kutya ráadásul látta, hogy elmegyünk Kipperék háza felé és gyanús volt neki, hogy másnapra az leégett, úgyhogy nem segített a titkolózás, megint hősök lettünk, mint a „pókos gyilkos elűzői” – még ha nem is mi űztük el.

Következő rész: 2012. 11. 07.

Szabadidőmben novellákat írok. Itt a "Molli kalandjai" c. novella-fűzérből az első darabot olvashatod. Jó szórakozást hozzá, várom a véleményeket... ha tetszett, jön a következő.

Molli és a drogdíler

Kutya vagyok, és nem is akármilyen: egy hosszú szőrű skót juhász. Hogy úgy mondjam, nem éppen fordulok elő minden sarokban, ritka fajtának születtem. 8 hetesen kerültem ebbe a házba, azóta itt unom magam, még a két labdám, a húzókötelem és számtalan botom társaságában is. Ezt minden kutya tudja: hiába halmoznak el játékkal, a gazda mégiscsak szórakoztatóbb. Én is szeretem, ha törődnek velem, mint mindenki más, de erre a gazdáimnak nem sok ideje van. Reggel elmennek, este hazajönnek én meg magamra vagyok hagyva és jóformán az egész napot átdurmolom.

Egy valami viszont van, amiről a többi kutya álmodni sem mer: egy egész nagy füves pusztám, ahova ki szoktak vinni engem. Igazi juhászkutyáknak való hely ez. Bokáig érő, zöld fű, hatalmas terep a futásr

a és mindössze egy köpésre van, az utca túloldalán. Ezen a zöld mennyországon, viszont van némi furcsaság: a végében áll egy romház, amit már szinte csak a lélek tart. Bármelyik percben összedőlhet, csúnya, tele van egerekkel és macskákkal, nekem mégis rokonszenves. Így ahogy van romosan, elhagyatottan. Amikor este ki szoktak hozni ide és elengednek futkározni, vágtatok pár kört, majd rögtön a romház felé veszem az irányt.  A ház mellet szoktak lenni fehér csigaházak, amiket körbeszaglászok, hátha van még benne egy lakó, de általában azok is teljesen elhagyatottak.

Egyszer mikor épp ezt a szaglászást végeztem, valaki megszólalt a hátam mögött:

-          Hé, te!

-          Ki az!? – ugrottam fel, mert az illető nem kis szívbajt hozott rám.

-          Louise vagyok, te meg Lassie, ugye? – egy zsemleszínű vizsla állt előttem.

-          Ne-em – dadogtam elképedve, de nemsokára kissé összeszedtem magam – Molli vagyok.

-          Érdekes… - tűnődött a vizsla – pedig minden ilyen szőrmókot Lassienek szoktak hívni.

Erre aztán nagyon bemérgedtem. Ideáll egy kutya a kerítéshez és onnan a szomszédból elkezd kötözködni… hogy mer egy ilyen kis csupasz, randaság engem szőrmóknak nevezni. Nemes és gyönyörű fajta vagyok! A kis virsli biztos féltékeny, hogy nincs ilyen fényes, nagy bundája.

-          Amúgy mit keresel ezen az elhagyatott helyen, ennél a roncsnál? – kérdezi a vizsla lazán.

-          Egyelőre semmi közöd hozzá! – fordulok el, majd továbbszaglászom a csigaházakat.

-          Nyugi már! Nem értem, hogy mi bajod van.

Olyan érzésem támadt, hogy kerítésen át fogok rátámadni a kis virslire és bekebelezem mustárral meg ketchuppel, de meg akartam őrizni a méltóságomat és végül csak ennyit mondtam:

-          Semmi – majd elmentem annak a randaságnak a közeléből.

-          Szia Molli! – köszönt jókedvűen Kira, a mező másik szomszédja Ő az egyetlen kutya, akivel jóban vagyok. Ő egy németjuhász és egyáltalán nem találunk egymáson semmi kifogásolhatót. Kira észrevette, hogy mérges vagyok valamire és meg is kérdezte mire:

-          Mi bajod van Molli, nem jössz futni egy kört?

-          Nem – dörmögtem az orrom alatt, majd odafutottam a mező másik oldalára a kerítéshez, ott megálltam és néztem kifelé ami azt jelenti, hogy vissza akarok menni az út másik oldalára az udvarba.

Nemsokára jött is a gazdám a pórázzal. Semmi másra nem vágytam, csak visszavonulni egyedül, még játszani se volt kedvem. Körülbelül három nap múlva, újra elkezdtem unatkozni és a mezőre akartam menni egy kicsit kiszellőztetni a fejemből azt a „bogarat” amit a virslike beleültetett. Egyik este ki is vitt a gazdám, de én szigorúan csak a mező felét vettem igénybe, hogy még véletlenül se kerüljek Louise látókörébe. Arra gondoltam, biztos azért nem bír, mert én is lány vagyok, mint ő, de aztán eszembe jutott, hogy Kira is lány, mégis bírjuk egymást.

-          Mondd már el mi bajod volt múltkor? – próbálkozik már vagy századszor Kira és úgy gondoltam nem tarthatom magamban örökké.

-          Egy kutya… - kezdtem bele nagy nehezen – miatta voltam ilyen. Ott van a másik oldalon és nagyon nem bír engem.

Elmondtam mindent, ami történt. Kira elképedve hallgatta végig.

-          Molli, tudtam, hogy egyszer „megismerkedsz” Louise-zal… - Kira idegesnek tűnt – és azt is sejtettem, hogy nem lesztek legjobb barátok.

Furcsának tűnt, hogy ilyen alaposan megválogatja a szavait, és az is hogy a beszámolómban egyszer sem neveztem nevén a vizslát, Ő mégis tudja a nevét. Ismerem már egy jó ideje Kirát, tudtam, valamit eltitkol előlem.

-          Nem szeretnél megosztani velem valamit Louise-zal kapcsolatban? – kérdeztem tőle gyanakodva.

-          Ööö… - és elszaladt a háza felé.

A gazdám pár perc múlva bevitt, nekem pedig zsongott a fejem a gondolatoktól. Másnap képes voltam egy helyben feküdni egész nap úgy, hogy nem aludtam. A fejemben visszhangzott a mondat: „Tudtam, hogy egyszer megismerkedsz Louise-zal… és azt is sejtettem, hogy nem lesztek legjobb barátok”.

Végül a nagy fejtörésben elaludtam. Estére kemény elhatározásra jutottam, rájöttem nincs más megoldás. Amikor kivittek a mezőre emelt fővel sétáltam oda Louise kerítése elé, de Ő nem volt ott. Hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, Kira nem lát, de ekkor már hallottam az idegtépő hangot:

-          Naa, mit látok. Visszajött a szőrzsák – mondta gúnyosan.

-          Honnan ismered Kirát? – kérdeztem köszönés helyett.

-          Egyelőre semmi közöd hozzá! – ismételte a vizsla azt, amit én is mondtam neki nemrég.

-          De igenis van közöm hozzá! Kira a barátom és most van valami baja, és szeretném megtudni, hogy micsoda – egyre jobban felkaptam a vizet.

-          Nem csodálom, hogy egy ilyen bűnözővel barátkozol – mintha szügyön vágtak volna, olyan érzésem volt. Mi az, hogy Kira bűnöző? Mintha egy másodpercig el is hittem volna…

-          Hogy mondhatsz ilyet! Hihetetlen, hogy ilyen bunkó élőlény is létezik, mint te.

-          Mindenki azt hisz amit akar, de én igazat mondtam arra mérget vehetsz. –majd lazán elsétált.

Egyre jobban kezdem elhinni, hogy ez igaz. Kira furcsán viselkedik mostanában, ráadásul az is feltűnt, hogy sokszor megy el gazdáival napokra. Egyik nap is épp menni készültek, és én elhatároztam, ha hazajönnek kémkedni fogok utána. De nemsokára rájöttem, hogy estén kívül, amikor a mezőre visznek, nem tudok kimenni az udvarból, onnan pedig Kiráék házát nem lehet látni. Lehet, hogy ez sem véletlen… valami szövetséges kéne. Olyan, aki könnyedén be tud menni és hozni az információkat. Épp ekkor sétált el méltóságteljesen Mary a sziámi macska az utcán. Ekkor világossá vált, ki lesz a kémem:

-          Mary, gyere egy percre ide! – kiáltottam neki.

-          Tessék, mit szeretnél.

-          Kéne nekem egy ügyes kém. Egy olyan, aki szinte láthatatlan, bárhol be tud surranni és megbízható. – soroltam.

-          És miért kell neked egy ilyen?

Úgy döntöttem, megbízhatok Maryben ezért mindent elmondtam neki.

-          Hmm… erre az ügyre én is kíváncsi lennék. Számíthatsz rám!

-          Rendben. Most nincsenek otthon, keresni kéne pár nyomot. – javasoltam.

Másnap haza is jöttek Kiráék és azt is megtudtam, hogy Mary semmilyen nyomot nem talált. Este mikor mentünk ki a mezőre, gondoltam én is keresek pár nyomot. Hátramentem és benéztem Kiráék házába. Az illető bent volt és ilyen rossz állapotban kutyát még nem láttam. El volt terülve a földön és lógó nyelvvel zihált, a gazdái álltak fölötte és elég furcsa képet vágtak majd megszólalt a férfi:

-          Lehet, hogy nem él túl több utazást, de állatorvost nem hívhatunk, mert kiderülne.

Igaz! A vizsla igazat mondott. Mi derülne ki? Mire értette vajon? Az biztos, hogy nem jóra. Elkezdtem futni a mező túloldala felé, hogy észre ne vegyenek és mikor hallótávolságon kívül értem elkezdtem ordibálni:

-          Mary, gyere gyorsan!

A macska már futott is a mező felé az utcán és betornászta magát a szűk kerítésrésen. Mindent elmondtam neki, majd mikor a végére értem, Ő elkezdett rohanni Kiráék háza felé hallgatózni. Én is közelebb somfordáltam és újra hallottam a beszédet.

    -       Valamit muszáj tenni, el fog pusztulni! – hallottam most a nő aggodalmas hangját.

    Mary ekkor odajött hozzám:

-          Molli, én egy kicsit ismerem Louise-t… neki gyógyító képességei vannak.

-          Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem, de már sejtettem a választ.

-          Ki kéne békülnöd vele, hogy meggyógyítsa Kirát.

-          De… neeem

-          De igen! Kira nem bűnöző, csak a gazdái kényszerítik. Ez az egyetlen esélyed, ha meg akarod menteni a barátodat.

Pár pillanat múlva, mikor Mary átsuhant Kiráékhoz kémkedni, döntöttem: félreteszem az eddig akkora becsben tartott büszkeségem és bocsánatért esedezem Louise előtt. Odaértem a kerítéshez amikor...

     -    Ki van itt... csak nem a szőrmók jött visza – erősen megnyomta a szőrmók szót.

     -    Louise... segítened kell! Bocsánat mindenért!

     -    Hah... miért segítenék egy ilyennek?

Nem tehettem mást: mindent elmondtam ami történt. Louise arca a végére mintha kicsit megenyhült volna.

     -    Rendben van, de csak azért, mert bocsánatot kértél. Hogy menjek át?

Elmosolyodtam, mert már tudtam a választ. Pár perccel később, Louise hátrálni, majd sprintelni kezdett és egy nagy ugrással, már a mezőn volt.    

-    Huh, ez jó volt! Gyerünk!

 Borzalmasan éreztem magam. Mint egy legyőzött és megalázkodott. Amikor elindultunk visszafelé, Mary jött szembe.

     -    Látom sikerült, de kéne valami terv, mert rajtam kívül senki nem tud azon a magas kerítésen átjutni.

Nemsokára bevittek, de Louise elbújt, majd beugrott hozzám, hogy a gazdáim ne vegyék észre, Mary pedig átjött. Egy órát tervezgetéssel töltöttünk. Rájöttem, hogy remek csapat vagyunk, így hárman és Louise-nak is tök jó ötletei voltak. Másnap jött Mary a hírrel, hogy Kira még él, de igyekezniük kell. Este, mikor kivittek, elkezdtük az akciót. Hárman nekifutottunk Kiráék kerítésének, de most nem az átugrás volt a cél. Telje súlyunkkal ráugrottunk a dróthálóra, az egyik tartórúd kifordult a földből és a kerítés azon a helyen kidőlt. Ezután már a talppárnáinkra kellett hagyatkoznunk, odalopództunk a ház falához és a nyitott ablakon át fehér porral teli kis zacskókat láttunk, valamint a nem éppen jó bőrben lévő Kirát. De mi az a fehér por?

     -    Drog! Kirával szállítják a drogot, ezért van rosszul. A hasában van. – Louise-nak kikerekedett a szeme a ténytől: Kira egy drogkereskedő házaspár „bőröndje”. – Nagyon kell sietnünk.

Beugrottunk az ablakon, elbújtunk egy szekrény mögé, körbenéztünk és amikor láttuk, hogy tiszta a levegő, odafutottunk Kirához, aki erőtlenül így szólt:

      -    Ne! Miért jöttetek el!? El fognak fogni... – de még végig sem mondta amikor berontott a szobába Kira gazdája, aki egy fekete hajú, körszakállas, maffiózófejű férfi volt. Egy baseball ütőt tartott magánál, támadásra készen.

     -    El innen, büdös dögök! – de amikor suhintani akart, Mary a karmaival rácsimpaszkodott a nadrágjára és letépte annak egy részét. Louise eközben a férfi másik lábát vette célba és megharapta. Az felordított, de én sem akartam tétlenül maradni: felugrottam a mellkasára és ledöntöttem a lábáról ezt a randa alakot. Fájdalmas hörgést hallottam, és amint hátranéztem Kira közeledett, alig vonszolva magát. A férfi csapkodott és amikor sikerült lelöknie magáról Mary-t és Louise-t, felém csapott a baseball ütővel, de én nem figyeltem és végem is lett volna ha...

     -    Neeeeee... – egy tompa puffanás és Kira a földön volt. Hatalmas gyász öntött el: nem, ez nem lehet igaz. Kira feláldozta magát értem. Az ütés elé ugrott! Ez nem történhetett meg, hogy az hal meg, akit meg akartunk menteni. A férfire néztem, aki döbbenten nézett néhai kutyájára. Bosszút kell állnom... és már ugrottam is és néhány másodperc múlva a többiek is. Szétszedtük a maffiózót, majd lerogytam Kira holtteste mellé... 

     A gyász közelebb hozott minket Louise-zal és Mary-vel. Nem sokkal később híresek lettünk az utca kutyái körében és azóta, mint a 3 hőst, ünnepelnek minket.

Hogy tudd, ki Lady, Dorina és Kipper, a többit is el kell olvasnod... :)

Kérlek írd meg a véleményed! :)

ge981009@freemail.hu